Képességekkel is rendelkezünk. Jasper a körülötte lévők érzéseit tudja befolyásolni, párja Alice a jövőbe lát, Apa gondolatolvasó, és nagyon gyors, míg Anya a mentális pajzsát tudja kiterjeszteni. Ez bonyolult. Emmettnek a testi alkata, Rosalie-nak pedig a szépsége a képessége. Esme szenvedélyesen tud szeretni, Carlisle ő bírja a vért. Mármint, azt éppenséggel mindannyian bírjuk, de nagyapa orvos, és ezért nem egyszer kerül közel vérző betegekhez, de rettentő nagy önuralmának köszönhetően életeket ment, minthogy elvenné. Én élményeket, gondolatokat tudok átadni másoknak. De már körülbelül egy éve nem próbálkoztam meg vele. Szeretnék normális életet élni, ami butaság, mert soha nem leszek normális… soha nem leszek ember.


De próbálkozni lehet nem?
- Szóval költözünk? De jó! – mondtam. Ebben az évben harmadjára álltunk tovább. Ki miatt? Lehet tippelni.
- Kicsim ez nem játék– mondta Carlisle.
- Tudom nagyapa, és sajnálom, de az a kígyó… hidd el rászolgált arra, amit kapott, és nem kapott valami sokat– jegyeztem meg.

Emmett felkuncogott, de Rosalie gyilkos pillantásától újra fapofát vágott.
- Helyes szerinted egy jóval gyengébb lányt bántani? – kérdezte Apa.

Nem volt olyan emberi, mint hiszed, gondoltam, amit persze ő hallott. Ezt a szívást!
- Csak egy pofont kapott- bizonygattam- és nem volt erős vagy valami. Szerintem nem is fájt neki.

Ami igaz is volt, nagyon bepöccentem, de ügyeltem, hogy semmi baja ne legyen egy kis észhez térítéstől.
- Ez nem az első alkalom volt– jelentette ki anya szomorúan.
- Miért, eddig kit ütöttem meg? – csúszott ki a kérdés.
- Tudod nagyon jól, mire gondoltam.
- De már nem tudunk ellene tenni. Renesmee, késő van, ideje lefeküdni- mentett meg nagyi.
- Nem lesz semmi baj, eldöntjük, hogy mit csináljunk, és együtt neki vágunk– szólt Carlisle.
- Jó éjszakát! – köszöntem el mindenkitől.


Este egy érdekes álmom volt. Olyan, amit már álmodtam. Éreztem, hogy valami meg fog változni... Éreztem.